2 napja minden megváltozott. Anya nagyon sokat sírt,apa feszült volt. Sokat veszekedtek,nem tudom min,de végül mindig kibékültek.
Ez a mai reggelen sem volt másképp.
-Már megint felkapcsolva hagytad a villanyt.Hányszor mondjam el,hogy nem lehet? Hogy mennyire magas lesz a villanyszámlánk? De te ezt nem tudod megérteni. Te is olyan vagy,mint anyád.-mondja apu anyunak. Soha nem ismertem a nagyszüleimet,mert még mielőtt megszülettem,meghaltak. Amikor anyától kérdezősködtem róluk,mindig elhárította a beszélgetést egy másik témára. Képeket se láttam még róluk.
-Jó lenne,ha nem szólnál bele,mikor mit csinálok. Tudtommal az én nevemen van a lakás,én is fizetem a számlákat,nem csak te,én is keresem a kenyérre valót,nem csak te. Amikor majd te is mindent tökéletesen csinálsz,akkor pofázz. De addig inkább meg se szólalj. Az anyámat meg vedd le a szádról,mit képzelsz magadról?-anya megint sírt. Én ilyenkor csak elszaladtam,nem bírtam nézni,ahogy veszekednek.
-Figyelj,Drágám,ne haragudj. Most inkább Hannával kéne tölteni az időnket. Nem mi tehetünk erről a helyzetről,ami kialakult,használjuk ki ezt maradék pár órát.-éppen kakaót készítek magamnak a konyhában,mikor meghallom ezt a párbeszédet a szüleim között. Nem értem,mi történt. Apa is kijön a konyhába,gondolom kávét főzni. A szemei könnyesek,mikor rám pillant.
-Apa.Minden rendben? Jól vagy? Mi történt?-faggatom. Soha az életben nem láttam még őt sírni.
-Semmibaj kislányom,csak valami belement a szemembe.-leül a konyhaasztalhoz.-Gyere,ülj ide az ölembe. Remélem tudod,nagyon szeretlek. És mindig szeretni foglak!-mondta apa. még mindig nem értem,mi történik körülöttem,érzem,hogy valami nincs rendben,de nem kérdezek rá. Majd ők megoldják,mint felnőttek.
-Gyere,nézzünk meg valami mesét,oké?-kérdezi tőlem. Soha nem volt még velem ennyire gondoskodó,törődő mint az elmúlt 2 napban.
-Nézzük meg a Hotel Transylvaniát.-csillannak fel a szemeim. Ez a kedvenc mesém,körülbelül 3 éve láttam először,azóta nem telik el úgy egy hét,hogy ne nézném meg.
-Rendben kicsim.Menjünk.-mondja nekem.
Mire beértünk a szobába,anya már berakta a mesét,és elindította. Már legalább fél órája ment,mikor csörömpölést hallottunk az előszobából.Anya és apa egymásra néztek. Anyának megint könnybe lábadtak a szemei.
-Nem lehet. Ez még nem lehet az. Még nem jött el az idő.-mondja anya sírva apának. Apa is sírva fakadt. Már mindketten sírtak. Megöleltek. Mintha az lenne az utolsó ölelésük,megszorongattak,és elmondták,mennyire szeretnek engem,még az életüknél is jobban.
És abban a pillanatban kicsapódott a nappali ajtaja. 3 fekete ruhás,maszkos ember jelent meg az ajtóban. Az egyik rögtön mellettünk termett. Sikítottam,sírtam,nagyon féltem. Anya és apa is sírtak,a 3 ember szinte semmit nem szólt.
-Ne.Kérlek,még ne. Még egy kis időt hagyjatok. Kérlek. Nem akarom,még túl korán van. Ne,kérlek ne csináljátok ezt!-ordított anya.
Az egyik maszkos megragadott,és elkezdett ráncigálni. Apába kapaszkodtam,de legnagyobb meglepetésemre apa-legalább kétszer átgondolva a tetteit- lesöpörte a kezét magáról. Semmit nem értettem. Nem értettem kik ezek az emberek,mért akar elvinni az egyik,és miért nem véd meg apa. Az ember a hóna alá dob,és kimegy velem a házból. Beszuszakol a kocsi hátsóülésére,beköt engem. Beül közvetlen mellém.
Én csak sírok,sírok,semmi mást nem tudok tenni. Semmi esélyem nem lenne a rejtélyes alak ellen. A maszkos megfogja a fejem,a mellkasára hajtja azt,és elkezd simogatni.
-Nyugi Hanna. Nem lesz semmi gond. Ezt még nem értheted,de egyszer ígérem mindent elmondok neked.-mondja. Kissé rekedtes hangja nem ijesztő,nem kelt bennem kételyeket,egy pillanatra bevillan a fejemben,hogy talán igazat mond. De miért szakítottak el a szüleimtől? Nekem mellettük van a helyem. Nekem velük jó! Ordítottam volna,de nem jött ki hang a torkomon. Nagyon féltem,mert a két másik hapsi még mindig nem jött ki a házból,féltem,hogy bántja Őket. Akiket a legjobban szeretek.
Végszóra kijött a két ember. Rögtön felénk néztek. Sötétített ablakú volt az autó,ők nem láttak minket,de mi láttuk őket. Az egyik megrántotta a vállait kérdőn,amolyan "minden rendben van?" stílusban. A mellettem ülő nem válaszolhatott így,hisz őt nem láthatták,de azért bólintott egyet.
-Mi van a kislánnyal?-kérdezi az,aki a vezetőülésre ül be.
-Minden rendben vele,ahhoz képest,hogy egy 12 éves kislányról van szó,akit éppen most ráncigáltak el a szüleitől jól bírja. Viszont semmit nem ért,de már megbeszéltük.-válaszolt.
Még beszéltek valamit,de én már nem tudtam figyelni rájuk.Elaludtam a rejtélyes ember mellkasán.
